És ha az úr elvette a látványt. JÓB TÖRTÉNETE

Láttam az élet születését, láttam a mozgás kezdetét! Úgy lüktet a vérem, hogy ereim megpattannak. Szeretnék repülni, úszni, ugatni, bőgni, vonítani. Szeretném, ha szárnyam, páncélom, kérgem volna, szeretnék füstölni, ormányt viselni, kicsavarni a testemet, mindenhová eloszlani, benne létezni mindenkiben, kiáradni az illatokkal, kibontakozni a növényekkel, ömölni, mint a víz, rezegni, mint a hang, villogni, mint a fény, minden formába belesimulni, minden atomba belenyomulni, lehatolni az anyag mélyére — szeretném, ha én volnék maga az anyag!

Köz­ben vá­gya­ko­zó pil­lan­tá­so­kat ve­tet­tek a pénz­tár mel­lett ál­ló bü­fé­asz­tal kí­ná­la­tá­ra — cu­kor­tól ra­ga­dó üdí­tők, ká­vé ter­mosz­ból, mely­nek pe­re­mét vas­ta­gon el­lep­ték a le­gyek, szik­kadt po­gá­csák, ol­csó cso­ko­lá­dék és ná­po­lyik, ol­vadt tö­rök­méz, sze­men­ként ce­lo­fán­ba cso­ma­golt málnapiros és mé­reg­zöld sa­va­nyú­cu­kor­kák la­pos üveg­tá­lon — de pénzt, mint ki­de­rült, nem ho­zott ma­gá­val egyi­kő­jük sem.

A bi­o­ló­gia szak­kör az ál­lat­kert­ben a szemek rövidlátása be­lé­pést biz­to­sí­tott szá­muk­ra, a busz­ra bér­le­tük volt, en­ni­va­lót pe­dig min­den­ki ho­zott ott­hon­ról, há­ti­zsák­ban, mely­ben a szend­vi­csek és a vizeskulacs mel­lett fü­zet, toll­tar­tó, na­gyí­tó és ál­lat­ha­tá­ro­zó is he­lyet ka­pott. Fe­ke­te ta­nár urat vár­ták, aki ké­sett, szo­ká­sa sze­rint. Az­az, ne men­je­nek be ad­dig, amíg ő meg nem ér­ke­zik, ne csa­va­rog­ja­nak el se­ho­vá.

Fe­ke­te ta­nár úr kés­ni fog, mint min­dig, majd­nem fél óra lesz, mi­re fel­pö­fög ide az ócs­ka Tra­bant­ján. A fi­úk a ke­rí­tés mel­lett les­ték, hogy kint­ről, az­az in­gyen, meg le­het-e pil­lan­ta­ni va­la­mi ál­la­tot.

És ha az úr elvette a látványt, Kormányzat - Miniszterelnök - Beszédek, publikációk, interjúk

Bent, a fák mö­gött, az őzek ki­fu­tó­já­ból lát­szott egy sze­let­nyi hely, ahol egy ­hí­zott őz­bak fe­küdt a fű­ben, és egy­ked­vű­en rá­gott va­la­mit.

Fent, a ma­jom­ház ma­gas­la­tán, ha jól fel­ágas­kod­tak, lát­ni le­he­tett né­hány hin­tá­zó cer­kóf­maj­mot, de a für­ge moz­gá­sú ál­la­tok ha­mar el­tűn­tek szem elől. Ez volt min­den, il­let­ve hal­la­ni le­he­tett a ví­zi­ma­da­rak ri­csa­ját a kis­tó fe­lől, a maj­mok si­val­ko­dá­sát, a pá­vák ki­a­bá­lá­sát, az öly­vek vij­jo­gá­sát, vagy oly­kor, in­kább csak es­te­fe­lé, egy-egy öb­lös orosz­lán­or­dí­tást.

Ren­des elő­vet­te a há­ti­zsák­ból az ál­lat­ha­tá­ro­zót, né­ze­get­te az áb­rá­kat, mi a kü­lönb­ség a kar­valy és a vér­cse röpképe kö­zött. Er­re­fe­lé nem fész­kelt se vér­cse, se kar­valy, de bent, a ma­dár­ház­ban, kö­zel­ről ta­nul­má­nyoz­hat­ták a ragadozómadarakat. Novák a me­le­gí­tő­nad­rág zse­bé­ből ce­lo­fán­ba cso­ma­golt cu­kor­sí­pot vett elő, ki­cso­ma­gol­ta, és a síp hang­ját pró­bál­gat­ta. A síp gyen­gén szólt, nem ver­se­nyez­he­tett sem a sza­dis­ta tor­na­ta­nár fém­síp­já­val, mel­­lyel a fáj­dal­mas ba­rac­ko­kat osz­to­gat­ta, sem a mű­anyag út­tö­rő­síp­pal.

Hi­á­ba, a cu­kor az csak cu­kor, bár­mi­lyen ke­mény is, nem síp cél­já­ra gyár­tot­ták, gon­dol­ta Novák. Egy Bates látásjavító videó áll­ka­pocs­moz­du­lat­tal ket­té­rop­pan­tot­ta a cu­kor­sí­pot, és az egyik da­ra­bot Ren­des­nek ad­ta, aki há­lá­san pil­lan­tott rá.

Köszi, mo­tyog­ta, és to­vább­ra is az ál­lat­ha­tá­ro­zó­ba mé­lyedt. Novák Emil la­zán a vas­kor­lát­nak dőlt, szép ar­cán fö­lé­nyes mo­soly.

Fe­ke­te­ ha­jú, sö­tét­ bő­rű fiú volt, min­den erő­fe­szí­tés nél­kül a leg­jobb ta­nu­ló az osz­tály­ban. Ren­des kö­ve­ket és ter­mé­se­ket rug­do­sott a föl­dön, nem kí­mél­ve a szan­dál­ból ki­ló­gó zok­ni­ját.

Fe­ke­te ta­nár úr va­ló­ban tel­je­sen ko­pasz volt, a fe­je búb­ja bar­na és fé­nyes, mint a bi­cik­li nyer­ge, sza­kál­la vi­szont nem volt.

Fe­ke­te ta­nár úr nem ad ma­gá­ra, je­gyez­te meg időn­ként Novák. Az öreg­úr a fő­is­ko­lán ta­ní­tott, és va­la­mi kü­lö­nös el­hi­va­tott­ság­ból fog­lal­ko­zott az ál­lat­ker­ti szak­kör­be já­ró vá­ro­si gye­re­kek­kel.

Novákot egyéb­ként ré­gebb­ről is­mer­te, mert a fiú ap­ja a fő­is­ko­lán dol­go­zott mint ze­ne­tör­té­nész. A ze­ne! Ren­des tíz év alatt csak Novákék la­ká­sá­ban lá­tott va­ló­di zon­go­rát. Né­ha le­ül­tek a zon­go­ra elé, ő és Novák, fel­nyi­tot­ták a hang­szert, és ta­lá­lom­ra csé­pel­ték a bil­len­tyű­ket, amíg a szom­széd­ból va­la­ki át nem ko­po­gott, meg­elé­gel­ve az esz­te­len klim­pí­ro­zást.

Orbán Viktor Kedves Dalma Asszony! Boross Péter miniszterelnök úr, kedves Meghívóim, Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Országgyűlés!

Novák ap­ja ál­ta­lá­ban a szom­széd szo­bá­ban fe­küdt az ágyon, és ol­va­sott. Őt nem za­var­ta a zaj. Né­ha be­jött Novák nő­vé­re, aki ze­nét is ta­nult, sőt, va­ló­já­ban csak ő hasz­nál­ta a hang­szert, és el­ját­szott a fi­úk­nak va­la­mit, né­hány tak­tus Bar­tó­kot, Schu­ber­tet vagy Ko­dályt.

Novák édes­ap­ja, ma­gas, gör­nyedt fér­fiú, sű­rű fe­ke­tés­szür­ke haj­jal, vé­kony­ra stuc­colt ba­jus­­szal ami­től úgy né­zett ki, mint az idős Já­vor Páltöbb­nyi­re de­pres­­szi­ó­já­val küsz­kö­dött, de ezt tit­kol­ni pró­bál­ta kör­nye­ze­te előtt. Még­is: Ren­des szin­te csak fe­küd­ni lát­ta, fe­küdt az ágyon és a pla­font néz­te, fe­küdt az ágyon és aludt, fe­küdt az ágyon és ol­va­sott.

Ha az Úr elvenné a látványt

Hogy mi­kor dol­go­zott, rej­tély volt, de a fi­úk nem is tö­rőd­tek ez­zel. A ke­rí­tés mö­gül ki­hal­lat­szó ál­la­ti zsi­vajt egy au­tó pö­fé­ke­lé­se sza­kí­tot­ta meg.

A Tra­bant! A vá­ros fe­lő­li út­ról be­for­dult a füs­töt oká­dó kis­au­tó, mint egy nagy, igyek­vő cse­re­bo­gár, és me­rész ív­ben a pénz­tár­fül­ke elé ka­nya­ro­dott. Ro­po­gott a ka­vics, fe­nyő­to­boz­ok la­pul­tak szét, a tisz­ta le­ve­gő meg­telt az égő ben­zin és olaj sza­gá­val. Fe­ke­te ta­nár úr meg­ér­ke­zett, de nem volt egye­dül.

A Tra­bant­ból egy va­la­mi­vel fi­a­ta­labb fér­fi ká­szá­ló­dott elő, aki szür­ke nad­rá­got, koc­kás in­get és gu­mí­ro­zott nad­rág­tar­tót vi­selt.

JÓB TÖRTÉNETE

Az or­ra he­gyén ős­ré­gi fém­ke­re­tes szem­üveg bil­le­gett, és ha az úr elvette a látványt — mint Novák han­go­san meg­ál­la­pí­tot­ta — a Beat­les­-sztár, John Lennon hí­res szem­üve­gé­re ha­son­lí­tott. A ven­dég meg­állt a fi­úk előtt, kí­ván­csi­an bá­mul­ta őket, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és Fe­ke­te ta­nár úr biz­ta­tá­sá­ra be­mu­tat­ko­zott. Bio­ké­mi­kus volt vagy or­vos vagy ef­fé­le; a fi­úk nem na­gyon ér­tet­ték, hogy mit mond; Ren­des csak ar­ra em­lé­ke­zett ké­sőbb, hogy a ven­dég va­la­mi né­met hang­zá­sú ne­vet mor­mo­gott.

A ven­dég — drót­szem­üve­gé­vel és nad­rág­tar­tó­já­val — ha le­het, még Fe­ke­te ta­nár úr­nál is kü­lö­nö­sebb te­remt­mény volt.

Ren­des rög­tön a szí­vé­be zár­ta az öreg­em­bert ne­ki leg­alább­is öreg­nek lát­szott — ahogy Fe­ke­te ta­nár urat is, né­hány he­te, az el­ső ta­lál­ko­zás so­rán. Pe­dig a drót­szem­üveg va­la­hogy olyan… no igen, tanhideg volt. E szót jel­lem­ző­nek érez­te, no­ha, ak­kor, nem tud­ta, ho­gyan is öt­lött fel ben­ne az, hogy tanhideg — rá­adá­sul a ven­dég te­kin­te­te a szem­üveg mö­gött és szé­les, ki­csit ko­bold­sze­rű mo­so­lya a szem­üve­get tar­tó erős orr alatt ba­rát­sá­gos és me­leg­sé­get su­gár­zó volt.

Egyéb­ként ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra, mind­ket­ten ala­cso­nyak és ros­­szul öl­tö­zöt­tek vol­tak, fo­guk és ke­zük sár­ga a ren­ge­teg ni­ko­tin­tól, el­ál­ló fü­lük­kel és há­ti­zsák­juk­kal úgy néz­tek ki, mint két ka­land­vá­gyó er­dei ma­nó.

Test­vé­rek len­né­nek? Az ál­lat­kert! A vá­ros büsz­ke­sé­ge ma­ga­san fent, a he­gyen, az er­dő mé­lyén te­rült el, és va­ló­já­ban ap­rócs­ka volt.

• Villanyszerelő látása
• Jób könyve
• A látásra gyakrabban
• Látás, ami mínuszt jelent
• Látótér kerülete
• Orbán Viktor
• Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája () - Ezékiel próféta könyve - Ez 10
• És ha az úr elvette a látványt. Elegem van a rendőregészségügyből - Elegem Van!

Az ál­lat­kert le­ve­gő­jét orr­fa­csa­ró bűz ha­tot­ta át, a ra­ga­do­zók vi­ze­le­te tó­csák­ban állt a ki­fu­tók­ban, a be­ton­ból ké­szült alj­za­ton. A szak­kör­be já­ró fi­úk sze­ret­ték ezt a vad, sőt ta­lán iz­ga­tó sza­got, még ha nem is val­lot­ták be, sem egy­más­nak, sem ott­hon, a lá­nyok pe­dig kö­te­les­ség­tu­dó­an rehabilitáció látássérültekkel, ami­kor át­ha­lad­tak a ket­re­cek kö­rül hul­lám­zó bűz­fa­lon.

Az orosz­lá­nok ket­re­ce fö­lött, kis­sé tá­vo­labb, fe­nyő­fák kö­zé rejt­ve fá­ból épí­tett va­dász­ház húzódott. Ren­des nem tud­ta, hogy ak­kor épí­tet­ték-e va­jon, ami­kor az ál­lat­ker­tet, vagy ta­lán ko­ráb­ban is ott állt, és csu­pán be­ke­be­lez­ték, ami­kor ki­sza­kí­tot­ták az er­dő­ből az ál­lat­kert cél­já­ra ki­sze­melt da­ra­bot. Ré­geb­bi­nek lát­szott, mint az és ha az úr elvette a látványt bent pe­dig, a fű­sze­res gyan­ta­sza­got és fa­fer­tőt­le­ní­tő pác sza­gát árasz­tó fa­lak mö­gött egy ap­ró tan­te­rem vagy in­kább la­bo­ra­tó­ri­um rejtőzött.

Itt tar­tot­ták a szak­kör fog­lal­ko­zá­sa­it, kö­rül­ül­ve a hos­­szú asz­talt, amit ka­vi­csok, ás­vány­min­ták, ter­mé­sek, va­la­mint szak­köny­vek bo­rí­tot­tak, a fal mel­lett pe­dig szek­ré­nyek­ben, pol­co­kon és köz­vet­le­nül a fal­ra akaszt­va min­den­fé­le ki­tö­mött vagy for­ma­lin­ba zárt ál­lat­pre­pa­rá­tum volt lát­ha­tó.

Ezek a kon­zer­vált ál­la­tok sok­kal eg­zo­ti­ku­sab­bak vol­tak, mint ami­lye­ne­ket kint, élő­ben lát­ni le­he­tett: te­nyér­nyi óri­ás­bo­ga­rak, ma­dár­pó­kok és skor­pi­ók, ki­tö­mött szí­nes pa­pa­gá­jok, pa­ra­di­csom­ma­da­rak és ha­son­lók.